Ha még nem voltunk életveszélyben (vagy olyan helyzetben, amelyben joggal hihetjük, hogy abban vagyunk), honnan tudhatjuk, hogyan reagálnánk rá?
Azok közé tartozom, akik az előadás előtt nem látták Robert Östlund 2014-ben bemutatott filmjét, így azzal a várakozással ülhettem be a színházba, hogy vajon miért és hogyan ültetnek át a színpadra egy katasztrófafilmet. És voltaképpen tényleg azt látunk, csak nem a természeti, hanem a házassági fajtából. A lavina ugyanis elindul, és van néhány pillanat, amikor a síparadicsom hüttéjének vendégei valóban életveszélyben érzik magukat. És erre a helyzetre a főszereplő házaspár két tagja zsigerből reagál. Csakhogy az asszony úgy, ahogy a társadalmi normák szerint egy anyának reagálni kell: gyerekeit óvón magához öleli. A férfi ellenben nem tud megfelelni a családját védelmező, bátor pater familias szerepének – megijed és elfut. Egyedül. És ezzel kettejük közt elindul az érzelmi lavina, egy bizalmi válságfolyamat, amely akár a házasság végéhez is vezethet.
Számon kérhetők rajtunk a zsigeri reakcióink? Ha még nem voltunk életveszélyben (vagy olyan helyzetben, amelyben joggal hihetjük, hogy abban vagyunk), honnan tudhatjuk, hogyan reagálnánk rá? Biztosan úgy, ahogy a magunkról alkotott képünk vagy a társadalmi elvárások alapján elképzeljük? Egyáltalán: meg lehet bocsátani, vagy egyszerűen csak elfogadni, hogy a másik nem olyan, amilyennek szeretnénk? Az előadás ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vethet fel a nézőben, és alkalmat adhat továbbgondolásukra, még jobb esetben az előadás utáni beszélgetésre. És ez már éppen elegendő ok lehet a bemutató miértjére.
A következő kérdés a hogyan. A rövid válasz pedig: jó színészekkel egy frappáns rendezésben. Kicsit bővebben: Pelsőczy Réka bátran támaszkodhatott és támaszkodott is a főszereplő házaspárt játszó Járó Zsuzsára és Mészáros Bélára. Nagyon ismerős családi dinamikát teremtenek rögtön az első jelenetükben: a telelni még csak testben megérkező család ideges zizegését a szervezésbe belefáradt anyával, a munkaügyektől és a telefonjától elszakadni nem tudó apával és pillanatonként egymásnak eső gyerekekkel. (Az általam látott előadásban Sándor Rebeka Sophie és Mester Máté játszotta a gyerekeket, akik természetes és érzékeny játékukért minden dicséretet megérdemelnek.)
Mészáros Béla karaktere nagy utat jár be, miután szembesülnie kell a saját ismeretlen oldalával. Lényegében egy gyászfolyamat állomásait látjuk, ahogy el kell engednie az önképét és az önbecsülését. Van benne tagadás (eljátszaná a menő pasit egy fiatal lánynak, de itt is feltörlik vele a padlót), depresszió, hisztérikus kétségbeesés egészen a gyermeki létbe való visszazuhanásig. Ebben a színészpróbáló, de rendkívül plasztikusan megoldott folyamatban jó társa Járó Zsuzsa a feleség szerepében. Az ő karaktere is különböző stációkon megy keresztül, míg próbálja feldolgozni a férjében való csalódását, és felmérni, hogy együtt tud-e vele élni ezek után. A színésznő finoman rajzolja meg ezt az eltávolodási folyamatot. Ügyes dramaturgiai megoldás, hogy a lavinás jelenetnek van egy párjelenete, amikor a feleség kerül számára nagyon megterhelő helyzetbe, a férj itt szépíthetne, de nem teszi, és ez az a pont, amikor a feleséggel együtt nagy valószínűséggel a néző is hajlik arra, hogy ennek a házasságnak lőttek, hiszen egyértelmű, hogy nem „csak” az ösztönös reakciók szintjén, de az érzelmi életében is deficitekkel küzd.
Teljesen más párkapcsolati minta jellemzi az előadás másik kettősét, akiket Száraz Dénes és László Lili játszik. Az idősebb, elvált férfi és fiatal barátnője akaratlanul csöppennek az ismerős házaspár drámájába, melyet ki-ki a saját nézőpontja szerint ítél meg. Mindketten magabiztosan és rokonszenvesen hozzák a szerepüket. Tóth Zsófia a követőit minden lépéséről tudósító influenszer; Ullmann Mónika pedig a nyitott házasságban élő, telelni egyedül utazó asszony szerepéből hozza ki maximálisan, amit a felskiccelt karakterek engednek. Rohonyi Barnabásnak különböző szerepekben ezeknél is kisebb villanások jutnak, melyeket humorral (és vicces parókákkal) old meg.
A síparadicsom világát Tihanyi Ildi jelzésszerű, fehérre és világoskékre hangolt díszlete jeleníti meg egy kabinhoz hasonló, a belső jeleneteknek helyet adó térrel a közepén. Juristovszky Sosa valós, de legalábbis nagyon annak tűnő sí jelmezeit a színészek folyamatosan lecsatolják, kigombolják, felveszik és csoszognak bennük. (A mozgásokat Duda Éva koreografálta.) A lavinás jelenet Hunyadi Máté zenéjével megsegítve tényleges feszültséget kelt.
A végeredmény egy minőségi középfajsúlyú előadás, amely anélkül, hogy igazán mélyre menne, lehetőséget ad a nézőnek a kapcsolódásra, saját vészhelyzeti reakciói átgondolására, és nem mellesleg remek színészi játékkal örvendezteti meg.
