A múlt sosem ereszt
2016. 04. 25.

A múlt sosem ereszt

Az Orlai Produkciós Iroda előadása, amely Ingmar Bergman híres filmjének alapján készült, igazán különös történetet vetít elénk. Olyannyira, hogy a záróakkord után már saját igazunkban is kételkedni kezdhetünk.

Az Őszi szonáta ugyanis valami olyanról mesél nekünk, amiről nem igazán szokás a hétköznapokban: arról, milyen könnyedén elmérgesedhet egy anya-lánya viszony, és milyen nehéz – sőt lehetetlen – visszaállítani azt a világrendet, ami egyszer megbomlott. Arról, hogy minden elhatározásunk, legyen akármilyen apró is, visszavonhatatlan folyamatokat indítanak el bennünk, és mindazokban, akik körül vesznek bennünket. Arról, hogy a család mint fogalom csak egyféleképpen értelmezhető: a kényszerű felelősségvállalás nézőpontjából, és minden egyéb egészen egyszerűen eltorzítja életünk körvonalait.

Charlotte (Udvaros Dorottya), amilyen sikeres zongoraművésznő, olyan pocsék anya. Nem csoda hát, hogy a békésnek induló karácsonyi látogatás alkalmával, mikor lányánál, Evánál (Radnay Csilla) vendégeskedik, családi botrányba és biliborogatásba fullad a szenteste. Van is minek a felszínre kerülnie: Eva testvére, Helena fogyatékossággal küzd, s ezért anyja már rég lemondott róla, így a nevelőintézetből Evához került. Erről azonban Charlotte egészen eddig nem tudott, a szembesülés fájdalmát pedig nem kerülheti el. Eva is mély gyökerű feszültséggel van teli, egyrészt nem oly rég elhunyt gyermeke, másrészt fiatalkori sérelmei miatt, amit nem is rejt véka alá, és az alapvetően hidegvérű és megfontolt férje, Viktor (Széll Attila) sem rest megmondani a magáét.

A család tehát maga a megtestesült sorstragédia, s bár valójában belül mindenki megértésre, szeretetre vágyik és törekszik, űzött vadként rohannak egymás ordításai elől, és ami kívülre kerül, az csupán a merő gyűlölet és az ebből adódó egymásnak feszülés. Ami pedig a legdrámaibb az egészben: voltaképpen mindenkinek igaza lehet.

Vörös Róbert rendezése rendkívül érzékletesen és árnyaltan mutatja be az anya-lánya kapcsolat mélységeit, ám éppen ezért is bicsaklik meg egy-két ponton: a jelenetek, amelyek felkönnyítenék a tragikus vonalat, kissé esetlennek hatnak, a poénok nem tudnak igazán megérni. Az előadásban így a szüntelen feszültség pulzál, ami természetesen egyáltalán nem rossz, sőt, segít belelátni a lélektani folyamatokba, egészen egyszerűen a mellékesnek tűnő részek ernyedten lógnak a levegőben.

Ám ezt a kis dramaturgiai döccenőt szépen ellensúlyozzák a nagyszerű színészi alakítások, így nagy hiányérzet semmi esetre sem maradhat bennünk. Udvaros Dorottya már a legelső pillanattól kezdve képes elhitetni velünk bármit, játékában megtestesülni látszik az anya minden gondolata, fájdalma, és a különös gőg is, amely nem hagyja, hogy megbánja a múltban történeteket. Radnay Csilla ugyancsak mesterien nyúl hozzá a szerepéhez, és egyetlen percre sem zökken ki belőle. Eltemetetlen érzései tökéletes ritmusban törnek felszínre, a beforratlan lelki sebei újra és újra vérezni kezdenek, és esélye sincs rá, hogy sérüléseit valaha is begyógyítsák. Épp önmagát gátolja ebben, hiszen saját frusztrációja miatt képtelen a megbocsátásra, pedig ez lenne az egyetlen kiút kálváriájából. Radnay mindezt már-már páratlan virtuozitással képes megjeleníteni, kezdettől fogva méltó partnere Udvaros Dorottyának. Egyértelműen ők ketten az előadás csúcspontjai, de a többiekben sem kell csalódnunk: Fodor Annamária beteg Helenája megrázóan őszinte, és Széll Attila férjkaraktere is mindig a legjobbkor érzékelteti elhagyatottságát.

Az életfelfogásbeli különbségeket Szakács Györgyi jelmezei teszik még elevenebbé: Charlotte drága ruhakölteményekben parádézik, igazi nagyvilági úrinő, aki öltözetével is azt üzeni, hogy nem ismer lehetetlent, Eva azonban egyszerű fehér blúzt és fekete szoknyát hord, és ez a kontraszt már azelőtt elmond mindent kettejük viszonyáról, hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz.

Kétségtelen, hogy a nézőnek sok mosolyban nem lesz része a játékidő alatt, ám annál inkább lehetősége nyílik elgondolkodni azon, hogy vajon ki az bűnös és ki az igazi áldozat. Nemcsak a darab keretein belül, hanem a saját világában is.

Forrás: bajolomagazin.hu