A Junior Prima Díjjal kitüntetett fiatal színész szívesen beszél arról, hogy mi hajtja, és mi volna a magyarországi színjátszás jövője.
- 28 éves vagy. A te generációdnak mi miatt nehezebb az érvényesülés, mint a több évtizeddel ezelőtt végzett színészeknek, akiket a főiskola után már toltak is be színházi vagy televíziós produkciókba?
- Egészen máshova helyeződött át a kultúra és a színház helye a hétköznapi életben. Ebben az értelemben már nem vagyunk a közönség életének olyan központi szereplői mint az elődeink, illetve mint a tévében vagy filmekben foglalkoztatott színészek.
Azért is nehezebb érvényesülni, mert az egyetemen nem a tömegfogyasztásra állítanak rá bennünket, hanem egyfajta ízlés, illetve gondolkodás kialakítására tanítanak. Bonyolult emberi dolgokat igyekszünk megfogalmazni, és ez ma nem igazán divat.
Ugyanakkor tőlünk nyugatabbra, ahol nem volt diktatúra, központilag támogatott kultúra, az érvényesülésnek elvileg nehezebbnek kellene lennie. Valahogy mégis könnyebben megy. A művész színházak felveszik a versenyt a showkkal és a musicalekkel. Nálunk is ennek kellene történnie, ahogy változik a kultúra helyzete.
- Mire gondolsz? Hogyan kellene átalakulnia a színházi életnek?
- Már réges-rég sokkal több független, üzleti alapú, befektetésen alapuló színháznak kellene működnie. Olyanoknak, mint az Orlai Produkció, az Átrium vagy ahogyan Gáspár Anna csinálja. Ezé a jövő. És a kőszínházban működő állandó társulat helyett a szabadúszásé.
Filmes ismerőseim, akik dolgoztak már Franciaországban és Németországban azt mesélték, hogy Németországban a kétféle struktúra párhuzamosan létezik, Franciaországban pedig már nincsenek is állandó társulatok: a szabadúszó művészek projektekre szerződnek. Itthon is ezt látnám működőképesnek. Felgyorsult korunkhoz a rugalmasság illik leginkább: művészileg termelünk, csinálunk valami baromi jót, és aztán lépünk tovább.
Ehhez képest Magyarországon úgy teszünk, mintha a régi struktúra még mindig működőképes volna, és mintha még mindig a kőszínházak világa diktálna.
- Pedig sok nagy régi színészünk életrajzában olvashatjuk, hogy évtizedekig volt az X Színház, Y társulat tagja.
- Nehéz azzal szembesülnöm, hogy nekem egészen más vágyaim vannak, mint amilyen beidegződéseket magam körül tapasztalok, vagy amilyen az elmúlt rendszer volt. Nem állítom, hogy elsőként döntöttem úgy, hogy szabadúszó leszek, de a bevett szokástól ez jelentősen eltért. Az osztályfőnököm és más számomra fontos véleményvezérek is meghökkentek, amikor ott akartam hagyni a Vígszínházat. Biztosan jó lesz nekem? El tudok majd helyezkedni?
Névjegy
Nagy Dániel Viktor 2015 novemberében kapta meg a Junior Prima Díjat, amelyet fiatal tehetségeknek adnak.
Budapesten született 1987. szeptember 5-én. 2006 és 2008 között az Új Színház Stúdiónál játszott- ezután kezdett a Színház és Filmművészeti Egyetem Zenés színész szakirányára járni.
2013 óta szabadúszó. Diplomája megszerzése óta független és kőszínházi produkciókban játszik prózai és zenés darabokban. Beszélgetésünk idején Goldoni Két úr szolgája című darabjának átiratát próbálják – a zenés előadás „Egy fenékkel két lovat” címmel megy majd a Belvárosi Színházban, Pelsőczy Réka rendezésében.
- Ti, a fiatalabb színészgeneráció tagjai egyfajta startupként, egyszemélyes vállalkozásként működtök? Kiugrotok, előrukkoltok valamivel?
- Ezt nem így kell elképzelni, hanem úgy, hogy ha valakinek nem törik darabokra az önértékelése attól, hogy az első időkben nehéz munkát kapni, akkor pár év alatt felépítheti magát szabadúszó művészként. Beszélgettem egyébként olyan velem egy idős, alattam végzett színésszel, aki azt mondta, hogy abba akarja hagyni, pedig baromi ügyes. Hiába dolgozott már ismert, nagy televíziós csatorna sorozatában, mégis úgy érzi, nem akar futni a lehetőségek után.
- A pályája elején lévő színész, hogy figyeljenek rá? Illetve te mit tettél ezért?
- Két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy sajnos nagyon sok tehetségtelen ember van szem előtt, nem a megfelelő helyen, nem csak a mi szakmánkban. Itt elsősorban a kereskedelmi televíziós ízlésrombolásra gondolok. A másik, hogy a tehetségre azért lehet építeni, azt felismerik a szakmában. Az más kérdés, hogy az embernek mennyi az önbizalma vagy a hite, hogy majd ő is eléri a céljait. Én semmi másra nem támaszkodhattam, mint arra, hogy hittem magamban.
Ha nekem nem lettek volna azok a lehetőségeim, vagy azok szálak, amikbe kapaszkodtam, mint például Orlai Tibor, vagy az a sok előadás, amiből meg tudok élni, akkor nem biztos, hogy futnék ez után, nem vagyok biztos abban, hogy ezt csinálnám.
- Mi vonzott a színészet felé?
- Belső indíttatás, de nincs is már jelentősége ennyi idő távlatából. Most is ugyanazt érzem, hogy miért szeretem csinálni, mint amit tíz éve éreztem, az első felvételinél. A színészeten keresztül megtaláltam önmagam, ki tudom magam fejezni és sok elismerést kapok.
De nekem hiányzik ma Magyarországon a személyi kultusz; én abban hiszek. Azokra a művészekre nézek fel, akik köré egyfajta mítosz épült, akikért rajongani kell. A rajongás alatt nem az elérhetetlenséget értem. Hanem azt, hogy
van valaki, aki szép, aki mély, aki sokat tud az életről, és aki ezt úgy fogalmazza meg neked, amire te nem volnál képes akkor sem, ha ugyanott állnál, és hasonló adottságaid lennének.
Mindenféle értelemben vonzódom a kiválóságokhoz. Bizonyos személyiségek többre hivatottak, többre érdemesebbek, mint az átlagemberek. Az ilyesfajta sztárságban és csillogásban hiszek. Ez valamilyen értelemben vezérfonal is az életemben.
Nem az érdekel, hány ember rajong értem, hanem az, hogy én is lehessek valakinek ilyen fény, ilyen csillag az életében.
De persze ez nem cél, én tökéletesen jó helyen vagyok ott, ahol éppen vagyok.
- És hol vagy most?
- Jelenleg az Egy fenékkel két lovat című darab tölti ki az életemet. Ez is olyan pontja az életemnek, amely sok olyan dologból következik, amit az elmúlt években tettem, mondtam, adtam. Fantasztikus emberekkel dolgozhatok együtt, ezért akármilyen kemény, nem munkaként tekintek rá. Annyira egy rugóra jár az agyunk…
