Július 8-án mutatja be az Orlai Produkció a Párterápiát a Szentendrei Teátrumban Balla Eszterrel, Debreczeny Csabával és Mészáros Mátéval. A premier kapcsán a terapeutát alakító Mészáros Mátét kérdezték a munkáról, színházról és arról, hogy miért hagyta ott a Vígszínház társulatát és döntött úgy, hogy szabadúszó lesz.
A Párterápia egy elég egyszerű és ismerős helyzetet vesz alapul: egy pár házassága megromlott, és hogy helyrehozzák, pszichiáterhez fordulnak. Te alakítod a terapeutát. Mi a legizgalmasabb számodra a munkában?
Most leginkább arra tudok koncentrálni, hogy mi a kihívás benne. Ami mindig nehéz a színpadon: eljátszani, hogy figyelek. Állandóan beszéltetem a pácienseimet, helyzetbe hozom őket, roppant nehéz mindezt úgy csinálni, hogy a nézőnek ne tűnjön úgy, hogy „úgy csinálok, mint ha…”, hanem azt lássák, hogy én valóban gondolkodom akkor és ott az ő problémájukon. Az alaphelyzet egy sokak által ismert szituáció – éppen ebben rejlik az ereje és a veszélye is, és ez az igazán izgalmas a munkában: nem általánosságban gondolkodni a helyzetről, hozzátenni esetleg a saját élményeinket, amelyeken keresztül egy kicsit talán a néző is jobban magára tud ismerni.
Az ennyire hétköznapi témájú daraboknál ez mindig érdekes kérdés: hogy a színészek mennyire teszik bele a saját életükből vett tapasztalataikat?
Ez talán nem is az én figurámnál fontos, hanem a házaspárt alakító színészeknél (Balla Eszter és Debreczeny Csaba). Én általában azt tapasztalom a színészeknél, hogy a többség szereti egy kicsit magát is belerakni az ilyen helyzetekbe…Egy picit magamról beszélni úgy, hogy közben azért ott van annak a biztonsága, hogy egy szerep mögé bújhatok, mindig nagyon élvezetes.
Nem sokkal az után, hogy Egerből eljöttél, egy interjúban azt mondtad: olyan helyen szeretnék dolgozni, ahol mindenki azt gondolja a színházról, amit én. Mit gondolsz a színházról?
Ilyet mondtam volna? (nevet) Nem is biztos, hogy most is ugyanazt gondolom a színházról, mint akkor. Azt hiszem, ebben a mondatban talán az a legfontosabb, hogy valóban nagyon jó egy ívású, hasonló ízlésvilággal, ars poeticával, esztétikai hozzáállással rendelkező emberekkel színházat csinálni. Néha jó kipróbálni azt is, hogy milyen tőled egészen különböző környezetben dolgozni, de ha a csapatról van szó, akkor fontos a hasonlóság.
Pont ezt a fajta színházcsinálást hagytad ott akkor, amikor több mint 10 társulatban eltöltött év tán úgy döntöttél, szabadúszó leszel.
Érdekes, hogy éppen ezt az idézetet találtad… lehet, hogy nem találtam ilyet… vagy lehet, hogy most nem az a legfontosabb számomra, hogy olyan csapatban legyek, ahol mind hasonlóak vagyunk, sokkal fontosabbak most számomra az új impulzusok és a szokatlan helyzetek.
Mondhatjuk akkor, hogy ezért jöttél el a Vígszínháztól?
Nem is a Vígből jöttem el, hanem inkább a társulati létformából. Vágytam arra, hogy kipróbáljam, milyen az, amikor nincs főnököm. Amikor nincs az a fajta kötöttség, amit egy kőszínház jelent. Egyfelől mámorító és szabad, másfelől furcsa és kicsit kiszolgáltatott. A távozásomnak a legkevésbé művészi okai voltak. Szerettem a csapatot és szerettem magát a helyet is, egyszerűen csak vágytam a kihívásra. Egy társulatban egy kicsit olyan a létezés, mint egy párkapcsolatban… mindig azt utálod meg legelőször a másikban, amit elsőre olyan különlegesnek éreztél benne. Egy jó társulatnak hihetetlen ereje van abban, hogy elvisel téged. Nagyon jó érzés, amikor egyszer hirtelen azon kapod magad, hogy már nemcsak kollégák vagytok, hanem szinte egy család. Ez ugyanakkor veszéllyel is jár: könnyen el tudsz kényelmesedni. Ha az ember projektekben vagy filmben dolgozik, akkor ott valahogy mindig a legjobb formáját kell mutatnia, mert itt nehezebben viseljük el a súrlódásokat, a társaság tagjai kevésbé tolerálják egymás rossz tulajdonságait, mint egy összeszokott társulatnál, ahol mivel szeretjük és ismerjük egymást, elnézzük a hibákat. Egy projektben nincs idő igazán összecsiszolódni és megszokni egymás sok kis idegesítő dolgát, ezért mindenki megpróbálja a maximumot kihozni magából. Valahogy ez is bennem volt… hogy szeretnék olyan éles helyzetekbe kerülni, ahol igazán oda kell tennem magam, mert nem ismernek, és nem kezelik a kis hülyeségeimet természetességként.
Eddig úgy tűnik, hogy elégedett vagy a szabadúszással.
Igen, most nagyon élvezem. Ettől függetlenül nem gondolom, hogy nem leszek én már soha többet társulati tag. Amikor eldöntöttem, hogy váltok, úgy voltam vele, hogy ha mégsem jön be, mi történhet?! Legalább akkor most ezt is megtudom.
Kicsit olyan, mintha két teljesen különböző világ közt ingáznál – a szigorú kötöttség és a teljes szabadság. De ez koránt sem ennyire fekete-fehér…
Ma Magyarországon, de nemcsak itt, hanem szerte a világban, a kapitalizmus következtében megváltozott a színház szerkezete. Szabad munkaerő-áramlás van az EU-n belül, sokkal nagyobb a verseny, és ez megváltoztatja a színészethez való hozzáállást is… ott motoszkál az emberben a tudat, hogy bárhol vállalhat munkát, ugyanakkor azzal is tisztában kell lenni, hogy így sokkal több a vetélytárs. Felmerülnek olyan kérdések, mint például hogy vajon érek-e annyit, hogy egy ilyen széles piacon is meg tudok-e maradni? Vajon vagyok-e annyira jó, hogy kiválasszanak ezer közül? Itt bárkivel és mindenkivel versenyezni kell, és ez óriási motiváció ahhoz, hogy mindig többet és többet hozzak ki magamból.
