Bevonul az angol királynő
2016. 07. 13.

Bevonul az angol királynő

Nem egy ördöglakat ez a Goldoni-darab; a Két úr szolgáját szerintem az ősbemutató óta azért az egyetlen jelenetért játsszák, amelyben a szolga egyidejűleg tálalja föl az ebédet mindkét, egymásról mit sem tudó urának. Ezt a bravúráriát láttam én már akrobatikának, bohózati csetlés-botlásnak, finoman kesernyés életigazságnak („ilyen a világ, a szegény ember mindig szív”), magánszámnak és többesszámnak – és mindahányszor ezen állt vagy bukott az előadás.

Az Orlai-produkció kellős közepén is ez a mutatvány áll, noha a darabot nem Goldoni, hanem egy bizonyos Mr. Bean, vagyis Richard Bean írta: agyba-főbe turnézta vele a nyugati féltekét, megjárta a Broadwayt és a West Endet is. A magyar ismertető szemérmesen annyit ír, hogy az Egy fenékkel két lovat „itt-ott emlékeztet” Goldoni darabjára. Az angol tájékoztató adaptációnak mondja; a munka Mr. Bean részéről fordításnak indult, aztán elangolosodott és elmodernesedett. A kérdés az, miért – de ezt majd később teszem föl.

Az Orlai Produkció társulat nélküli magánszínház; ennek legnagyobb előnye, hogy az ország összes társulatából válogathat alkotókat, legnagyobb hátránya pedig, hogy muszáj rentábilisnak lennie. Nem hinném, hogy van neki „társadalmi felelősségvállalási kötelezettsége”, de anélkül is vállal felelősséget: hol úgy, hogy húsba vágó problémát tárgyal egy előadás (a Minden ötödik órában a családon belüli erőszakról, vagy az Egyasszony a beteg gyerek és a magyar egészségügy viszonyáról szól), hol úgy, hogy független produkciók társproducerévé szerződik (az Át az ingoványon a Fügével, a Jurányival és a tavaszi fesztivállal közös, az Egy őrült naplója pedig a Fügével és a Katonával). Ezeket a produkciókat más előadásokból, keresztfinanszírozással lehet létrehozni, ehhez pedig nagy sikerek kellenek.

A nagy sikerhez pedig nagyon jó színészek – ezt a színházi evidenciát tartják leginkább szem előtt Orlaiék, kiegészítve azzal, hogy számos, egyelőre kevéssé ismert, de bizonyítottan tehetséges fiatal színészt is beemelnek egy-egy előadásba.

Most például Nagy Dániel Viktort, a két úr szolgáját, aki – híven az átirat szövegéhez – leginkább két maffiózó szolgája. Onnan is tudjuk, hogy a hatvanas években, nem pedig a jelenben járunk, hogy nem azt a bizonyos nyakatlan-agyatlan, oszlopra gyúrt, félelmetességet sugárzó ruhásszekrényt hozza be, akit ma látunk a felkapaszkodott gazemberek legfőbb segédszemélyzeteként, hanem a jó svádájú, dumával és trükkökkel kábító svindlert, akinek az igyekezetét éhsége hajtja és buzgalma a nők hódítására is kiterjed. Mindjárt az első jelenetében udvarolni kezd Dollynak – még nem nagyon éhes; aztán a reménybeli ebéd hajszolása lesz a legfőbb tevékenysége, a nőhöz csak a legvégén, jóllakottan tér vissza. De addig az állítólagos, Brightonban élő zenekar kíséretében lezavarja nagyjából a Goldoni-opuszt, középen a már említett nagyjelenetével – és mind ebben, mind a köztes kisebbekben azonos nívón remek.

Nagy Dániel Viktor nemcsak a figurát, hanem az egész darabot viszi – jó, ez utóbbi nem igazán nagy súly, de akkor is szép teljesítmény. Fizikailag is, tehetségileg is előttünk áll egy energikus, nagy feladatokra alkalmas, kész színész.

Azt ugyan nehezen hisszük el neki, hogy nem látja: első gazdája pehelysúlyú női szépség, hetyke kis ragasztott bajusszal – ezt amúgy a többieknek sem hisszük el, és ez csöppet sem a saját megölt bátyját imitáló Lovas Rozi hibája. Ez az elhihetetlenség a darab hibája, mégpedig nem Goldoni, hanem Bean darabjáé: két és fél évszázaddal ezelőtt (meg még korábban, Shakespeare-nél, Molière-nél is) a nemcsere normális, néző és játszó közti megegyezés, egyezség volt, amelyet történelmileg ma is elfogadunk, de modern közegbe nem lehet adaptálni. És noha érthető ambíció, hogy angolszászék szeretik megkönnyíteni a közönség dolgát, és a klasszikusokat kortársi környezetbe átforgatni, igen kockázatos tevékenység ez: az eredeti olykor ellenáll, olykor úgy oldódik föl az átiratban, hogy nem marad belőle semmi. Ritkán keletkezik olyan új mű, amely aztán a saját jogán is megáll a színpadon – hirtelenjében O’Neill nagyon klasszikus Amerikai Elektrája vagy a még klasszikusabb West Side Story jut eszembe. Egészen más eset – és nem a Goldoni–Bean-párosé –, amikor az átíró kortársi jelentés érdekében dolgoz át egy klasszikus művet (mondjuk Tom Stoppard és sokan mások a Hamletet), vagy a rendező írja át a darabot (nálunk sokszor Mohácsi, Zsótér, Bodó és mások).

Az elhihetetlen álférfitól eltekintve is (bár nem könnyű eltekinteni tőle) Bean átirata funkciótlan és felületes; a Pálmaház nevű, pálmákkal díszített fogadó (Kálmán Eszter díszlete) par excellence brightoni világában (?) játszódó történet Goldoni darabjához képest csekély számú új elemével nemigen áll helyt magáért. A dicséretesen hatvanas évekbeli barkóval és napszemüveggel díszített, „pre-Beatles” zenekar mondjuk igen, kivált, hogy tagjai egy-egy kisebb szerepet is abszolválnak.

Pelsőczy Réka rendezése igyekszik takarni a darab gyöngéit, amennyiben előtérbe tolja a színészeket; kényszermegoldás, de annak nem rossz. Jó például, hogy feltűnik – két szerepben is – Lukáts Andor; lehet szájtátva nézni, hogyan vált figurát egy pillanat alatt a balek apa és a szenilis Alfie pincér között. A nadrágszerepes Lovas Rozi már sem Orlainál, sem egyébként nem számít kezdőnek, magabiztosan kerüli a paródiát, mozgása-mimikája átalakul – aztán a végén, lánnyá válva, pakol némi habot az alakításra. Szerelmét – aki miatt az egész álruhacirkusz van –, a gyilkos maffiózót Friedenthal Zoltán játssza, akitől ugyancsak jó látni ezt a kacagtató egészen mást, mint amit megszoktunk. Nagy ígéret a kissé bárgyú menyasszony szerepében a fantasztikus komédiai tehetséget már nem először fölvillantó Rujder Vivien, akinek legföljebb azt vethetjük a szemére, hogy a halovány, ismétlésekkel teli daliszínész-paródiát nyomó Dékány Barnabás Alanjébe szerelmes.

Van némi interaktivitás is az előadásban – persze nincsen a véletlenre bízva. A vállalkozó szellemű néző – aki az éhségrohamos Truffaldinónak-Francisnek tartja a tálat – kutyanehéz színészi feladat: Boros Annának a csetlő-botló, zavarban lévő, totálisan civil figurát kell eljátszania, akivel ráadásul jól el is bánnak. Átvonul a színen maga az angol királynő is; kiskosztüm, alkarra lógatott retikül, kis kalap, ahogy kell – Máthé Zsolt pompás betétje, és még a dalszövegeket is ő írta.

Szóval a színészek – megint ők.


Csáki Judit

Forrás: www.168ora.hu