Keresztes Tamás Popriscsinje, az Egy őrült naplójában, a Jurányi Inkubátorházban, az Orlai Produkció hathatós közreműködésével, nem kapásból tébolyodott. Még csak az sem állítható, hogy fokozatosan csavarodik be, miközben a tendencia egyértelműen arrafelé tart. Kiszámíthatatlan, hogy éppen milyen pillanatai vannak, kedély- és létállapota meglehetősen hullámzó, igencsak épeszű megnyilvánulások után, villanásnyi idő múlva következhetnek meglehetősen zakkantnak tűnők, de ilyenkor is sok mindenben felfedezhetünk rendszert. Néha rémisztő, egészen agresszívnak látszik, máskor sebezhetően elesett, gyámolításra szorulna. Olyan kisember, aki olykor bohócosan csetlik-botlik, máskor akár spanyol királynak képzeli magát. Hatalmaskodva nagyzol, beképzelten pózol, de közben szintén ott a félelem, sőt a rettegés, akár a mindennapi léttől, mert bár szeretné, nem tudja felejteni, hogy a „tápláléklánc” alján helyezkedik el, de naná, hogy legfölülre vágyik. Lengedező, túl bő nadrágja is bohócos, kopottas, valaha tán elegáns, de mostanra elnyűtt és pedánssága ellenére kétes tisztaságú ruhája, vásott cipője inkább nincstelen csóróra utal, aki, ha éppen büszkén kihúzza magát ebben a gúnyában, akár uralkodónak hiszi magát, de ez tragikomikusan hat.
Keresztes tervezte a jelmezét, ahogy a díszletet is, ami a címzetes fogalmazó, a megalázott hivatalnok lelkének a kivetülése. Szűk szoba, börtönszerűen kis mozgástérrel, melyben realitás és irrealitás keveredik, csakúgy, mint a jórészt ellentétekre épülő produkcióban. Csáléra állnak, ferdék a falak, még a padló sem vízszintes, hanem lejt, az íróasztal furán a falhoz tapad, mintha mágnes vonzaná, de el is hozható onnan, az ablak valószínűleg ki sem nyitható, napfény pedig tán soha nem szűrődött be rajta.
Ez a szoba csaknem olyan, mint egy kripta, bár van némi mesebeli kunyhó jellege is, esetleg még csipetnyi meghittség is fölfedezhető, tán jobb mint a külvilág, amivel Gogol hőse, vagy inkább antihőse, ebben a bezártságban képzeletében egyfolytában viaskodik. Az elbeszélésből lett monodrámában monologizál. És ez azért nem tautológia, mert Popriscsin legendás alakítója, Darvas Iván, aki a Pesti Színházban megszámlálhatatlanszor, igencsak hosszú ideig játszotta a szerepet, ami szinte védjegyévé lett, egymagában is megjelenített különböző alakokat, akikkel a kishivatalnok képzeletében viaskodott. Ehhez megjátszotta a más-más figurát, különböző hanglejtést is felvett hozzájuk, más gesztusrendszert is használt, a mimikájával is érzékeltette, hogy például postamesterről, osztályvezetőről, szép lányról, vagy éppen kutyáról van szó. Így Popriscsin lényegében tényleg párbeszédeket tudott folytatni azokkal, akikkel gondolatban szót váltott, a színész által bravúrosan előidézett, káprázatos tudathasadásnak köszönhetően.
Amikor pedig a fájdalmasan korán meghalt, kiváló színész, Bertók Lajos játszotta a szerepet, a Budapesti Kamaraszínházban, a rendező, Sopsits Árpád, egy kézi kamerát adott neki. Ezzel rendszeresen kivetítette magát igencsak nagyban, így azonkívül, hogy jelentősen megnőtt minden rezdülése, és beleláttunk szinte a pólusaiba is, az általa megteremtett figura heves párbeszédet tudott folytatni önmagával.
Keresztes más utat választott a rendezővel, Bodó Viktorral, akivel már a Ledarálnakeltűntem című, külföldön is jókora sikereket aratott produkcióban, kiugró eredményességgel dolgoztak együtt a Kamrában, Kafka A per című nyomasztó kisregényének sajátosan egyedi vízióját megteremtve. Kafka világa nem áll oly nagyon messze Gogolétól. Bizonyos tekintetben mondható, hogy szintén az ő köpenyegéből bújt elő. Bodó pedig abszolút szereti ezt a köpenyeget, ami lidérces látomásokkal, kényszerképzetekkel, labilis idegrendszerekkel, kiszámíthatatlan, fura személyiségekkel, rettegésekkel és agresszióval van teli. Imádja megmutatni, hogy kicsúszott a lábunk alól a talaj, és eléggé képtelenek vagyunk újra padlót fogni. Szemléletessé teszi, hogy totálisan összezavarodtunk, ami labilis személyiségünkből is fakad, de a világ is annyira képlékennyé vált körülöttünk, hogy ez nem is csoda. A talajtvesztett emberek pedig aztán még képlékenyebbé teszik a mind zűrzavarosabbá lévő világot, ami ettől egyre káosszal telibbé válik, így kész őrületté lesz.
Nem véletlen, hogy Keresztes némiképp egy becketti véglényre hajazóan is játssza Popriscsint. Neki már nincs kivel párbeszédet folytatnia. Ő végletesen magára maradva monologizál. Vészjeleket ad le a világról és saját magáról, szoba-börtönébe bújva, kiközösítetten és szántszándékkal is, mint egy atombunkerbe elrejtőzve. A színész egy loopen segítségével maga szolgáltatja, részben komponálja előadás közben a zenét. Popriscsin mintha kényszeres játékszere lenne a szerkentyű, oda-odacsörtet hozzá, miközben, mint vadállat a ketrecében, feszülten fel-alá járkál, és babrál rajta. A zenemasinából pedig előtörnek a kellően disszonáns akkordok, riasztó zörejek, sercegések, nyikorgások, torzonborz hangok, melyek érzékletesen összesimulnak az előadás hangulatával.
A kishivatalnok eljut a totális őrületig. Már foszladozóban lévő ruháit is ledobja magáról, ott áll előttünk valószínűtlenül tiritarka alsónadrágban, fején villákból eszkábált röhejes korona, és magából kikelve üvölt. Csaknem a szó szoros értelmében is teljesen lemeztelenedik. Erős, súlyos jelenet. Számomra kicsit gyengíti a színész izmos, kidolgozott, ruganyos testének a látványa, amire kétségtelenül szüksége van az óriási fizikai felkészültséget igénylő szerep eljátszásához. De az idegbeteg, depressziós, alultáplált, minden bizonnyal kákabélű Popriscsinnek vézna, csontsovány, aránytalan, elgyengült teste kellene, hogy legyen. És a jó jelmezben ez így is tűnik. Alsónadrágban viszont nyilvánvalóvá válik a kicsattanó egészség.
Keresztes még a legvégén is hidegből melegbe ránt minket. Miután sikerül kitörnie Popriscsinnek szoba-börtönéből, villanásnyira szabadnak tűnik a maga módján. Majd a szemünk láttára, a nyílt színen, hirtelen átváltozik a szoba ridegen steril zárt osztállyá. Itt már nincs föl-alá járkálás sem, megkötözötten senyved, tán már a képzelgésekhez sem marad ereje. Az alkotóknak viszont bőven volt fantáziájuk a megjelenítéséhez. A produkcióból árad a tehetség.
Bóta Gábor
