Miről is szól a darab és miért is tabutéma a történet?
Egy sikeres színésznőnél a IV. stádiumban fedezik fel a daganatos betegséget, s ezzel fenekestül felfordul az élete, mert már nem az lesz a legfőbb gondja, hogy milyen szerepeket vállaljon vagy utasítson el, kivel játsszon, és mekkora gázsiért, hanem hogy túl tudja-e élni az élet által ráosztott főszerepet, a rákbetegséget, illetve főképpen az, hogy milyen módon jut el a fináléig.
Ez egy merőben új szerep a számára, amelynek rendezője maga a sors, és a darab arra keresi a választ, hogy dramaturgként kezébe veheti-e a saját élete feletti rende(lke)zést.
Élete főszerepében sok mellékszereplő is kíséri, például három másik, szintén rákbeteg nő, akiket az első kemoterápiás kezelésen ismer meg.
Négyüknek a betegség megközelítésének és az azzal való megküzdés módjának, és életútjuk tanulságainak egymással való megosztása, és azok egymásra rímelő összjátéka adja a főszereplő kezébe a kulcsot saját magához.
A főszereplő, Thalia – akit Hernádi Judit játszik – nagyon erős karakter, akit az első kemoterápián ér az igazi sokk, amikor szembesül azzal, mivel is jár a gyógyulásnak ez a fajta útja.
Ő az egyedüli négyük közül, aki egyáltalán elkezd gondolkodni az élet nagy kérdésein, arra keresve a választ, hogy az ember meddig dönt a saját sorsáról, a saját életéről, és bár ez ijesztően hangzik, hogyan dönt a saját haláláról, illetve a halálának lehetőségéről, és hogy egy ilyen sorshelyzetben miként tud dönteni saját magáról.
A darab közvetve arról szól, hogy mennyire tabuként kezeljük a halált, és hogy mindenki – még a végstádiumos rákbeteg is – a saját halhatatlanságában hisz, ami gyógyulási szempontból lehet hasznos, ám az nem tesz jót a lelkünknek, hogy általában negligáljuk azt a tényt, hogy egyszer meg fogunk halni, és nem leszünk többé.
Ettől igazán izgalmas, és szerintem bátor is ez a darab, amit Anat Gov izraeli írónő írt a saját rákbetegsége alatt.
mozaikok
Gergye Krisztián, rendező:
Mátyási Bence és Kövesd Zsuzsa Izraelben talált rá Anat Gov izraeli, rákbetegségben elhunyt írónő darabjára. Megnézték, és azt mondták, ezt mindenképpen el kell hozni Magyarországra, hogy az itthoniak is lássák.
Ezután elindult a munka, és kezdetét vette az együttműködés az Orlai Produkciós Irodával.
Le a kalappal a producerek vállalása előtt, hogy az alapvetően és jó értelemben vett szórakoztatóiparon belül ilyen témát feldobnak a színpadra.
Büszke vagyok rájuk, hogy fel merik vállalni, hogy legyen egy olyan darab, ami a közbeszédbe beviszi a rákbetegséget.
Nagyon remélem, hogy a mondanivaló átmegy majd a közönséghez, nyitott fülekre és lélekre talál a helyzetek játékossága, és leveszi azt a súlyt rólunk, hogy erről ne lehessen gondolkodni és beszélni. Ezzel talán át tudjuk törni a hallgatás falát, mert az nem normális, hogy valaki megbetegszik, és arról nem lehet nyíltan kommunikálni, mert az egy titok, ami elzárkózáshoz, majd magányhoz vezet, ami lássuk be, nem emberhez méltó.
De az érzés akár átcsaphat a másik végletbe, a mártíromságba is, tehát a betegség különböző szélsőségei abban a pillanatban, ahogy kimondhatóak – félek, beteg vagyok, meg akarok gyógyulni, segíts! -, tehát lehet beszélni ennek a megéléséről, a tapasztalatokról, akkor már mentálisan építkezni lehet, és az már a gyógyulás útja is lehet egyben.
Szerintem erre lehet jó példázat ez a darab.
Hernádi Judit (Thalia):
Hogy mennyit változott a két év eltelte alatt a darab bennünk és a hozzáállásunk a témához? A kezdetekhez képest annyit, hogy Margitai Ági meghalt. Tragikusan. Rákbetegségben. Épp tegnap láttam újra a darab werkfilmjét, valaki feltette a facebook-ra, és amíg hazafelé mentünk, addig végignéztem.
Ági láttán ismét azt éreztem, mennyire különös a halála, de tudjuk, hogy aki megszületik, az elmegy, csak nem mindegy a hogyanja, és a darabban is erről van szó.
Már annyiszor végiggondoltam ezt anyám halála miatt is, aki szintén rákbetegségben hunyt el, bár ő speciális helyzetben volt, mert nem is tudott róla, annyira későn, a végső stádiumban fedezték fel nála a betegséget, így kezelés alatt sem állt.
Abban az időben viszont az orvosok még nem szembesítették a beteget ilyen nyíltan a betegséggel, nem voltak ennyire őszinték, mint most, ezért részben nehezebb is volt a helyzet, mert nem tudtuk, mit tehetünk, vagyis tehetünk-e még bármit is.
Amit csodálok, az bizonyos emberek hozzáállása a betegséghez. Éppen most van egy közeli barátom, aki daganatos betegséggel küzd, és csodálatos tartással viseli a terhet. Ő is pontosan ugyanúgy döntött, mint a darabban én, annak dacára, hogy a barátom ezt a darabot nem látta. Elképesztő nagy hatással van rám az ereje, ahogyan emelt fővel fogadja a különböző csapásokat, amiket a betegség rámér.
Az a tapasztalatom, hogy akik végzetes kórral küzdenek, azokat felnőtté teszi a végesség tudata, és másképp állnak az élethez, mint addig. Tudatosan kezdenek élni, elkezdenek magukkal törődni, és megpróbálják leküzdeni a betegséget.
Vannak csodaszámba menő gyógyulások, és vannak valódi küzdelem árán elért eredmények, ezért nem szabad feladni a reményt az utolsó szikráig.
A tanulság az lehet, hogy oda kell figyelnünk saját magunkra, mert talán ma van az a végső pont, amikor odafigyelhet magára az az ember, aki addig nem tette ezt soha.
A másik pedig, hogy aki jön, annak el kell mennie, de nem mindegy, hogy a kilincset hogyan fogjuk meg, ami átvezet a túloldalra – az igazi hogyanját pedig csak a Jóisten tudja.
A saját estemet, a Hernádi pont-ot is azért szeretem, mert amikor szerkesztettük, akkor én ott tartottam. Szembe kell tudni nézni a dolgokkal, a betegséggel vagy például az öregedéssel is, mert tudni kell azt, hogy az van. Éppen ott, akkor. Hazudni önmagunknak a legrosszabb stratégia, amit tehetünk. Azért is vagyunk társas lények, hogy a másik figyelmét néha fel tudjuk hívni arra, hogy hol fut bele egy öncsalásba, önámításba.
Nagyon örülök, hogy ez a darab volt, hogy játszottuk. A kezdetekkor nem tudtam, hogy ennyire fontossá válik számomra, annyira kétesélyes volt a fogadtatás is. Aztán azt láttam, hogy azt, aki érintett, igenis érdekli a művészi feldolgozás, és ő is azt mondja, igenis beszéljünk róla!
A Happy Ending pont az eltagadás ellen emelt szót.
mozaik
Hegyi Barbara:
Nagyon megrázott minket, amikor Ági itt hagyott bennünket, és azóta is rengeteg embert veszítettünk el daganatos betegségben.
Ez a darab az első perctől meghatározza az életünket, mert maga a betegség előfordulása olyan gyakori, hogy nem tudjuk kikerülni a való életben sem.
Fontosnak tartom és az előadás erényének, hogy kimondjuk, és nevén nevezzük a dolgokat.
Sokkal rosszabb nem beszélni róla, elhallgatni, és közben csendben rettegni a kórtól, elér-e minket, és ha igen, meg tudunk-e vele küzdeni.
Mi azt mutatjuk meg, hogy akár nevetni is lehet ezen, és nem stigmaként tekinteni rá, mint ahogy egykor, amikor még fertőzőnek tekintették a rákbetegséget, ami elől el kell menekülni, mert az a képzete támad az embernek, hogy a beteggel való érintkezés veszélyes lehet.
Aki nem érintett, az megkönnyebbül attól, hogy ilyen módon, tánccal, zenével tálaljuk a színpadon ezt a szörnyű betegséget, aki pedig keresztülment rajta, az felismeri a helyzeteket, és azt mondja, úristen, én is kopasz voltam, mert kemót kaptam, és hánytam, és rosszul voltam, de túléltem – neki pedig ezért jelent feloldást a Happy Ending.
Óriási dolognak tartom a zenés műfajú megjelenítést, pedig a témához egyáltalán nem passzol a musical-szerű körítés.
Valóban! A betegség maga tragikus, és aki ezért előítélettől telve, félve ül be a nézőtérre, az is megkönnyebbül, hogy nem az óborzalom csorog le a színpadról.
Fekete Györgyi:
Engem ez a dolog duplán érint, mert Margitai Ági, aki eredetileg játszotta a mostani szerepemet, a barátnőm volt, nagyon szerettem őt és mélyen megérintett a tragikusan gyors halála.
Láttam őt a bemutatón is, és utána beszéltünk telefonon, majd találkoztunk. Ez az én beugrásom előtt másfél hónappal történt. Akkor egy elég érdekes élethelyzetben voltam, mondhatom, hogy a semmi ágán, és Ági olyan jókat mondott nekem, és biztatott és mellettem állt a bajban. Majd egyszer csak jött a telefon, hogy megbetegedett.
Akkor még nem tudtuk felmérni, mi lesz a vége, de amikor már másodszor játszottam az ő szerepét, akkor már tudtuk, hogy nagy a baj.
Engem annyira megrázott a hír és utána a halála, hogy el sem tudtam képzelni, hogy hogyan fogom meg majd az ő táskáját a színpadon, hogyan fogok azzal a tudattal a bőrébe bújni, hogy miért nem ő van ott.
Ezzel együtt volt egy olyan homályos érzésem, mintha az a vigasztaló beszélgetés arról is szólt volna, hogy ő ezt a szerepet odaadta nekem ajándékba.
Ebben a darabban éppen az a jó, hogy nem a sirámokról szól, hanem ha van egy éles helyzet, akkor a zenével, tánccal, humorral feloldjuk a feszültséget, ezért nem marad görcsben a gyomrunk a kísérteties egybeesés ellenére sem.
Bánfalvi Eszter:
A legfontosabb, ami miatt jó, hogy játszottuk a Happy Ending-et, az, hogy beszélünk a betegségről. Ez nem lehet tabutéma, hiszen én sem tudok a saját környezetemben sem senkit, aki ne lenne valamilyen módon érintett.
Tapasztalatom szerint viszont Magyarországon, valahogyan rejtve kezeljük a rákbetegséget, és ha valaki kimondja, hogy rák vagy daganat, akkor automatikusan azonnal a halálra, a végre gondol.
Közben ez ennél egy sokkal bonyolultabb és árnyaltabb dolog. Azt gondolom, ha a tabu dolgokról többet tudnánk, nem lenne olyan ijesztő, össze tudnánk fogni, közösen meg mindig könnyebb elbánni a félelmeinkkel, együtt könnyebb átvészelni a nehézségeket.
A gyakorlatban ma játsszuk az utolsót ebből az előadásból.
Nekem az volt az utolsó, amikor kiderült, hogy Margitai Ági már nem él.
Bertalan Ágnes:
Amikor ezt az előadást játszottuk, azokon az estéken felelősséget éreztem: nemcsak szórakoztatás a dolgunk, hanem megmutatni valamit a rákkal való találkozásból.
Egészségtudatosabb nem lettem, egészségesen élek, félni, félelemből lemondani jó dolgokról szerintem felesleges.
Fontos, hogy megszületett ez az előadás. Most már nem mondhatjuk, hogy tabutéma lenne a rák.
Margitai Ági halála sokkolt bennünket: micsoda egybeesés, a valóság és a színház összekapcsolódása, megrendítő volt. Úgy éreztem, minden előadáson velünk volt.
Fekete Ernő:
Ez ugyan egy szerep a sok közül, de természetesen ez a téma mindannyiunk életét végigkíséri, ez a mai kor riasztó, váratlan vendége.
Nem hívtuk, de itt van, maradni akar, pedig löknénk már kifelé az ajtón, de csak visszamászik az ablakon.
Nem azért gondolok egy ilyen dologra, mert ezt a szerepet játszom, hanem azért, mert ez a betegség mindannyiunk életében közvetve benne van, és nem is csak abban az időszakban, amikor játszom ezt, hanem folyamatosan körülvesz.
Egyébként sem lehetek érzéketlen a téma iránt, hiszen vannak közeli barátaim, akik ezzel a betegséggel küzdenek, ők látták is a darabot, és ezért az én életem részévé is válik.
De persze van olyan barátom is, aki azt mondta, nem hajlandó megnézni a darabot, mert ilyesmit nem akar látni színházban. Szerencsére többségben vannak azok, akiknek nagyon tetszik a téma feldolgozásának a módja, és örül, hogy erről szó van, hogy bekerül a közbeszédbe.
Az is megosztotta a nézőket, hogy zenés a darab, és a témához nem tartja illőnek, mélynek.
Ezen a ponton túl viszont én végzem a dolgomat.
Általában intellektuális szerepeket alakítok, orvost is sokszor játszottam már, például sebészt egy filmsorozatban, a Katona József Színházban, a Sirályban a Doktort játszom, Ibsen Nép ellensége című darabjában a város fürdőjének főorvosa vagyok, sokszor volt már rajtam fehér köpeny. És gondolom lesz is még, állok elébe!
Nagy Dániel Viktor:
Azt gondolom, hogy a téma nehézsége, rejtegetni valóságának hite a közönség körében nem változott az elmúlt két év alatt, de a betegség megítélése és elfogadása sem.
Az is jelzi a közönség téma-tagadását, hogy erre az előadásra sokkal nehezebb eladni a jegyet, mint egy másik sikerdarabra – hiába a sztárszereposztás -, mert az emberek nem akarnak ezzel szembenézni, főleg nem szórakozás ürügyén a színpadon, még akkor sem, ha a kedvenc színészeik is játsszák a szerepeket.
Csakhogy ez a betegség minden tagadás ellenére létezik, de mi azt tapasztaltuk, hogy nem lett könnyebb a közbeszédbe bevinni a témát.
Vidéken talán még nehezebben működik a dolog, mehetnénk sokkal többször is vendégszerepelni, de ott még zárkózottabbak az emberek a szókimondás-szembesülés szempontjából.
Bennem annyi változott az előadás játszása alatt, hogy még tudatosabban élek, és energetikával oldom a testemben keletkezett blokkokat azért, hogy ne maradjon bennem, és később ne okozhasson betegséget.
A meditáció és az energiával való kezelés a részét képezi a mindennapjaimnak. A negatív érzelmi behatásokat, amik bizonyos szituációkra adott negatív válaszok miatt vannak, megrekednek valahol az emberben, ezért azon kell dolgozni, oldani, hogy ne legyen belőle fizikai tünet.
Minden belőlünk indul ki.
Hogyha átjárhatóak vagyunk, akkor kisebb az esélye például a rákbetegségnek is. Ez persze a genetikai hajlamra nem vonatkozik, de a betegség kialakulását a helyes életmóddal tompítani, késleltetni, vagy szerencsés esetben elkerülni is lehet.
Hajnal János:
Félve és tanácstalanul forgattuk a szövegkönyvet, kicsit tartottunk a témától, hiszen mindenkinek van közeli vagy távoli ismerőse, aki rákbeteg. Van, akinek meggyógyult, van, akinek nem.
Az első előadáson azonban elszálltak a félelmeink, ahogy hozzákezdtünk a darab próbáinak. Nekünk is új volt ez a bátor szókimondás, tartottunk is a nézői véleményektől.
Sajnos nagyon ritkán játszottuk a darabot, és nagyon kevés volt az érintkezési felület, ahol a nézőkkel találkozhattunk volna, de voltak visszajelzések, amiben azt mondták, jó hogy megnézhették ezt a darabot!
Magyarországon soha nem volt ilyen témájú előadás, ezért aggódtunk eleinte, de végül nagy sikerrel játszottuk az elmúlt két évben.
A bemutatóra Hegyi Barbara hozott egy nagy adag sült rákot azzal a felkiáltással, hogyha ezt rituálészerűen elfogyasztjuk, akkor elűzzük magunktól örökre ezt a betegséget.
Margitai Ági – aki szinte anyámként segített a próbafolyamat alatt, és később is gyakran dicsért, ezért nagyon megszerettem – is jóízűen evett belőle…
Az ő betegsége szerintem megrémisztett minket annyira, hogy kicsit jobban odafigyeljünk magunkra, talán gyakrabban járunk szűrésekre is, talán egészségesebben is étkezünk.
Én most éppen egy életmódtréner kezébe adtam az étkezésemet, változtassuk meg, hogy a pörgős munkámhoz tudjon igazodni, és könnyebben tudjam kezelni a hirtelen vércukoreséseket.
Arca lettem egy színházi egészségfejlesztő programnak is, a Nézőpontváltó rákellenes színházi stafétának, ami éppen a rákellenes közdelem egyik fóruma, amely a mentális rekreációt és a rákszűréseken való részvétel fontosságát állítja az egészségmegőrzés középpontjába.
A Happy Ending azt is megtanította nekünk, hogy milyen hirtelen tud megváltozni, elmúlni minden, ami tegnap még biztosnak látszott.
Az én szerepem a spiritualitás világát hozza be a darab szigorú orvosi protokolljába. Magánemberként én is inkább hajlok a természetgyógyászati, alternatív megoldások felé, persze, ha komolyabb gond van, akkor azonnal orvoshoz fordulok. Az élet nem játék, játékból elég a színpadon.
Formán Bálint:
Kis félelemmel álltunk a darabhoz, maga a szövegkönyv is megtette a hatását, de az az érzés, hogy ugyanaz a betegség ütötte fel a fejét a szereplők között, mint amiről a darab szól, az nagyon ráült a lelkünkre.
Játék közben magamon érzem, hogy teljesen más egy ilyen típusú szerepet játszani ilyen „közjátékkal”, mint egy ehhez hasonlóan fajsúlyos másikat.
Azt vettem észre, hogy amióta játsszuk a Happy Endinget, azóta jobban odafigyelek magamra, arra, hogy mit eszem, és igyekszem többet mozogni is. Nekem ezt adta a darab.
2016. október 20-án, az utolsó Happy Ending előadással az Orlai Produkciós Iroda, a Belvárosi Színház, a darab szereplői, alkotói és munkatársai hallgatólagosan Margitai Ági emléke előtt tisztelegtek.
