Ez a mostani, az Orlai Produkciós Iroda tizedik, jubileumi színházi évada. Orlai Tiborral beszélgettünk a 2006-os indulásról, emlékezetes előadásokról, a színházcsinálás felelőségéről és a szőnyeg alá söpört dolgainkról…
Annak idején, 2006-ban hogyan indult az Orlai Produkciós Iroda?
A véletlenek indították el – mint mindig, mindent – ezt az önálló produkciós irodát. Bár az ezt megelőző nyolc évben is, mint Orlai produkció, ott voltunk a piacon. Eszenyi Enikővel közösen csináltunk különböző előadásokat, segédkeztünk azok létrejöttében. E nyolc év tapasztalatai szülték aztán 2006-ban az Orlai Produkciós Irodát.
Enikővel ezek a közös produkciók milyen jellegű voltak?
Ez alatt a nyolc év alatt nagyon különböző előadások születhettek: A Combok csókja, a Ping Szving, az Ég és Nő között, de volt könyv és külföldi rendezés is. Ezen évek alatt nagyon sok mindent megtanultam a szakmáról, a színház belső működéséről. 2006-ban találkoztam Ilan Eldaddal, aki látott néhányat az Enikővel közös produkcióink közül, és akinek volt egy régi vágya, a Hat hét, hat tánc. Megkért, hogy olvassam el a darabot – ez lett aztán az első saját, önálló, produkciónk. Nyolc évadon át játszottuk – 260 előadás ment. Aztán levettük a repertoárról, de azt is csak azért, mert akkor készítettek épp az eredeti anyagból egy filmet, ezért a jogok lejártával már nem hosszabbították meg azokat az irodánkkal. Azóta is sajnáljuk, hogy nem játszhattuk tovább ezt az előadást, amelyik hatalmas sikert ért meg a Produkciós Iroda első színházi előadásaként.
…csodálatos előadás volt több szempontból is. Egyrészt a témáját tekintve: a magány, a másság illetve az, ahogy az eltérő identitású emberek egymással szót érthetnek, egymásra hangolódhatnak. Nagyon aktuális volt ez akkor is és persze ma is az, mikor szekértáborokra szakadt az ország és a szakma is. Másrészt roppant aktuális kérdéseket feszeget ez a darab: “miért nem tudunk mi egymással beszélgetni?, miért nem tudunk párbeszédet kialakítani és miért nem tudunk mi mindebből továbblépni?”. Örökké hálás is leszek a sorsnak, hogy ez az előadás létrejöhetett.
…Kulka János és Vári Éva számára igazi jutalomjáték volt…
Igen, csodálatos előadás volt több szempontból is. Egyrészt a témáját tekintve: a magány, a másság illetve az, ahogy az eltérő identitású emberek egymással szót érthetnek, egymásra hangolódhatnak. Nagyon aktuális volt ez akkor is és persze ma is az, mikor szekértáborokra szakadt az ország és a szakma is. Másrészt roppant aktuális kérdéseket feszeget ez a darab: “miért nem tudunk mi egymással beszélgetni?, miért nem tudunk párbeszédet kialakítani és miért nem tudunk mi mindebből továbblépni?”. Örökké hálás is leszek a sorsnak, hogy ez az előadás létrejöhetett.
2006-ra visszatekintve: a szakma hogyan fogadta akkor az Orlai Produkciós Irodát?
Outsiderek voltunk, bár ismertek már, hisz Enikővel már voltak közös produkcióink – mint már említettem – persze azok a közös munkáink egy egészen más jelenléttel bírtak, mint egy teljesen saját, önálló produkció, ez nyilvánvaló. Ám nem éreztem semmiféle ellenszenvet, inkább kíváncsiságot. Soha nem éreztem azt, hogy “mit keres egy közgazdász a pályán?”. Ebben persze nem kis szerepe lehetett annak is, hogy a Hat hét, hat tánc volt az első produkció, ami egyből nagy siker lett elsősorban a két négyformátumú színművész és Ilan Eldad jóvoltából, akik egyben a nevüket is adták a debütálásunkhoz, amiért akkor és azóta is hálásak vagyunk. Mindezeken túl pedig szerencsénk volt – mint az életben mindenhez, így ehhez is, szerencse kell, kár is lenne ezt tagadni.
A kétezres évek elején mekkora sansza, létjogosultsága volt akkor egy magánszínháznak a kőszínházak és az alternatívok között?
Azt gondolom, hogy ennek AKKOR jóval nagyobb jogosultsága volt, mint ma. Sokkal “vállalkozó barátabb” közeg volt ott, az évezredforduló környéki időszak. Hiszen akkor kezdődött el a színházi szakmán belül a szigorú állami struktúrának a felbomlása. Egy rés támadt, amit – jó értelemben véve e szót – ki lehet használni és amelyikkel élni lehetett. Ezt láttuk meg, így indultunk el… Azonban fontos megjegyeznem, hogy amikor a Hat hét, hat tánc létrejött és elindultunk, nem gondoltam, hogy tíz év alatt odáig jutunk, hogy 27 darabból álló repertoárunk lesz és van olyan hónap, hogy hetven tartunk.
Aki a színházi szcénának a része, annak kötelessége a jövőről is gondoskodni. Világéletemben úgy éreztem – főleg amióta anyagilag is jobb helyzetbe kerültünk –, hogy nekem függetlennek igenis kötelességem kell, hogy legyen az is, hogy felkaroljam és támogassam az alternatívokat.
A repertoárdarabokból mindegyiket havi rendszerességgel játsszátok?
Igyekszünk, természetesen. Általában az új bemutatókat havi négyszer-ötször, a régebbieket pedig a kereslettől függően, 1-3 előadással havonta. Néha persze előfordul az is, hogy egy-egy előadást az adott hónapban nem játsszunk egyeztetési okok miatt – ami érthető is. Ám nagyon nem szeretem, ha ilyen előfordul, mert ez tagadhatatlanul árt az előadásnak. A színészeknek nagyon fontos, hogy biztonságban érezzék magukat, értve ezalatt a szövegben való biztonságukat is. Egyáltalán: fontos, hogy egy előadásnak folyamatos színpadi jelenléte legyen.
Hogy érzed: tíz év alatt hogyan változott a repertoárotok műfaji arányai?
Nem lenne valós nem kimondani: a repertoárunk, a működésünk alapját mindig a széles közönségrétegnek szóló előadásaink jelentették. Emellett fokozatosan, egyre inkább elkezdtünk rétegszínházi és stúdió-előadásokkal is megjelenni a piacon. Az első ilyen a Fédra fitness volt, amit már ebben a házban játszottunk (EuroCenter – a szerk.). Egyre inkább igyekeztünk ezt követően olyan társadalmi, közéleti témákról gondolkodni egy-egy előadás kapcsán, amelyekről azt gondoltuk, hogy mindenképp beszélni kellene. A családon belüli erőszak, a holokauszt, a kisember és a hatalom viszonya. A nagyszínpadi előadásaink “irányultságban” odafigyelünk arra, hogy széles nézőközönségnek szóljanak ezek a darabok – hiszen a Belvárosi Színház egy 540 férőhelyes játszóhely, melyet havonta meg kell tölteni 28–30 este erejéig. Azt hiszem, hogy a mögöttünk lévő majdnem tíz éved során igyekeztünk nem létrehozni olyan előadásokat, amelyek csak és kizárólag a közönség szórakozási igényeit céloztak kielégíteni.
De ez egyben azt is jelenti, hogy csak egy nagyon szűk réteget érdeklő előadás megvalósítására nem vállalkoztatok eddig…
Nem, azért ez sincs teljesen így. Megpróbáltunk különleges előadásokat is létrehozni. Gondolok itt most a Happy Endingre, amelyik a rosszindulatú daganatos betegségek kérdésével foglalkozik. Az Apára, ami pedig az Alzheimer kérdésével. E kettőt például a Belvárosi Színházban mutattuk be, és mindkettőről tudtuk, éreztük már a kezdet kezdetén, hogy nem lesz “sikerszéria”, nem fog majd nagy előadásszámot megérni. Ahogy az is természetes, hogy a “kísérletezőbb” előadásaink nem a nagyszínpadra készülnek.
Egy magánszínház az első 3–5–7 évében mennyire tudta azt megengedni, hogy kevésbé népszerűbb, különutas előadásokat is be- és felvállaljon?
Nyilván az első időben nehezebben, de amikor az anyagi alapját keresztfinanszírozással egyre inkább megteremtettük, hogy stúdió-térben, a nem mainstream előadások is létrejöhessenek, akkor belevágtunk. Hisz ne feledjük, hogy folyamatosan kapcsolatban voltunk független, alternatív alkotócsapatokkal, akiknek a működését az első pillanattól kezdve fontosnak tartottuk támogatni.
Egyre inkább egyfajta híd szerepet próbál betölteni a produkciós iroda? Hiánypótlóként, felkarolva szellemi, anyagi értelemben is és segítve az esetleg másképp meg nem születő produkciók létrejöttét?
Igen, ez valóban így van. Aki a színházi szcénának a része, annak kötelessége a jövőről is gondoskodni. Világéletemben úgy éreztem – főleg amióta anyagilag is jobb helyzetbe kerültünk –, hogy nekem függetlennek igenis kötelességem kell, hogy legyen az is, hogy felkaroljam és támogassam az alternatívokat.
Különösen most, mikor nagyon a minimálisra csökkentek a támogatások….persze nem is volt sosem túlzó e támogatások mértéke…
Látszik már, hogy sok társulat tönkrement, nem működik vagy épp parkolópályán van, ami egyértelműen a támogatási rendszer hibájául róható fel.
Ha a klasszikus társulati létet nézzük, akkor én nem látom, hogy hogyan lehetne létrehozni egy kőszínházi, főleg nem nagy színházi struktúrát, társulattal, magánszínházi keretek között. Igyekszem abban gondolkozni, hogy a nagyon tehetséges fiataloknak a lehető legnagyobb lehetőségeket biztosíthassam. Ez alapvető feladatom. Mindemellett pedig törekszem arra is, hogy a már ismertebb, nagy formátumú művészek is folyamatosan jelen legyenek a színházunkban. E kettőnek a kombinációja az, amivel folyamatosan próbálok építkezni és épülni.
Tíz év alatt nem fordult meg a fejedben, hogy klasszikus, saját társulatot toborozzál?
Egy magánszínház, ma Magyarországon, klasszikus keretek között működő társulati színházat nem nagyon tud létrehozni. Ámbár most e kérdéseddel nyitott kapukon döngettél, mert látható, érezhető, hogy kezd körülöttünk kialakulni egy kvázi “társulat”,ami a további működésünk alapját jelenti.
Miért gondolod azt egyébként, hogy nem lehet létrehozni magánszínházi keretek között társulati színházat? Csak nálunk nem vagy sehol másutt sem lenne megvalósítható?
Úgy érzem, hogy itt, ma, Magyarországon, támogatás nélkül, csak a jegybevételre alapozva, egy társulati színház jellegű szervezetet fenntartani nem lehet. Nézd, ha lennének olyan nagyságrendű mecénások, akik 100–120 millió forinttal tudnának évente támogatni egy színházi csoportosulást, akkor nyilván meg lehetne csinálni, de én ma nálunk nem látom ennek a lehetőségét.
Akkor, ha jól értem, nem csupán csak egy gazdasági igazgató tehetségén, avagy tehetségtelenségén múlik mindez?
Ha a klasszikus társulati létet nézzük, akkor én nem látom, hogy hogyan lehetne létrehozni egy kőszínházi, főleg nem nagy színházi struktúrát, társulattal, magánszínházi keretek között. Igyekszem abban gondolkozni, hogy a nagyon tehetséges fiataloknak a lehető legnagyobb lehetőségeket biztosíthassam. Ez alapvető feladatom. Mindemellett pedig törekszem arra is, hogy a már ismertebb, nagy formátumú művészek is folyamatosan jelen legyenek a színházunkban. E kettőnek a kombinációja az, amivel folyamatosan próbálok építkezni és épülni.
Hogyan élted meg ezt a mögötted lévő tíz évadot: változott-e bármilyen értelemben is az a “belső iránytűd”, a színház szakmai ízlésed?
Mertünk vagy merünk olyan közéleti dolgokról beszélni, melyek fontosak, és fontos, hogy szembenézzünk ezekkel. Ahhoz, hogy a magyar társadalom képes legyen meghaladni a mostani önmagát és tudjon válaszolni az elkövetkezendő évtizedek kihívásaira, ahhoz nélkülözhetetlen, hogy a saját múltunkkal, az eltitkolni vágyott problémáinkkal, a jelenünkkel és a múltunkkal képesek legyünk konfrontálódni. Mert az efféle konfrontálódás nélkül nincs, nem lehet továbblépés. Enélkül csak egy helyben topogás van.
Amikor döntötök egy darab mellett és belevágtok, akkor tiéd az utolsó szó vagy van, amikor átengeded ezt a döntést “más hangoknak”?
Általában enyém a végső döntés. Azonban volt már nem egy olyan szituáció az elmúlt évek során, amikor Zöldi Gergő – aki egyben a művészeti vezetőnk is – választása, érték- és ízlés ítélete került ki győztesen a döntéshozatalaink meccseiből. Természetesen volt olyan darab, amire ő azt mondta, hogy Belvárosi Színházban nem épp az lenne megfelelő, de én viszont azt szerettem volna, hogy vágjunk bele!
Az elmúlt tíz évad során mi volt az, ami utólag nagyon nagy pozitív, illetve negatív visszaigazolást nyert?
Természetesen mindkettőből akadt szép számmal. A nagy sikerek: az Esőember, a Férfi és nő koncertturné, A nagy négyes, a Hitted volna?, A szív hídjai, A csemegepultos naplója, az Egyasszony, Egy őrült naplója. Volt persze olyan is, ami kevésbé sikerült: Az isteni Sarah, az Apa vagy sajnos a Hyppolit. Úgy gondolom, hogy nincs is ezzel semmi probléma: nem lehet mindig sikert”gyártani“
A következő tíz évet hogy tervezitek?
Szeretném tovább folytatni, építeni az eddigieket. Tovább erősíteni ezt a kvázi társulatszerűséget. Ha sok külsős színész játszik egy darabban, akkor a műsor kialakítása egyre nehezebb. Ezért ez az egyik nagy tervünk. A másik pedig: keresni egy másik állandó játszóhelyet a Belvárosi Színház mellé. Nagyon örülnék, ha találnánk egy kettes számú játszóhelyet, melynek 200–300 fős nézőtere lenne, ahol be tudnánk mutatni és helye lehetne a kevés szereplővel játszható kamara daraboknak is.
Érzel-e valahol olyan “űrt, “fehér foltot”, amit most újólag szeretnél majd még kitölteni?
Feladatom, hogy nyitott legyek a körülöttem zajló világra. Próbáljak reflektálni arra, ami körülöttünk zajlik. A következő bemutatónk például – ami együttműködésben a Győri Vaskakas Bábszínházzal lesz februárban – Ladislav Fuks A hullaégető című, híres könyvének a színpadi adaptációja lesz. A darabot Pelsőczy Réka rendezi, a főszerepet Gálvölgyi János játssza a Győri Vaskakas Bábszínház művészei mellett. Ennek a darabnak a témája ma rettenetesen aktuális. A szélsőséges ideológiai áramlatok hatása a kisemberre, illetve az, hogy mindez majd hogyan lesz képes megváltoztatni egy becsületes családapa életét, gondolkodását. Hogyan lesz e szélsőséges gondolkodás követője és emiatt hogyan lesz majd minden körülötte élő ennek gondolkodásmódnak az áldozatává? A párhuzamok itt vannak körülöttünk, ezért fontos ma beszélni erről.
Ami viszont sajnos nem ízlés, hanem egy iszonyatosan nagy teher kérdése, az az, hogy van egy 540 férőhelyes színházi játszóhely számodra, melyet állandóan és folyamatosan meg kell töltened. A darabok kiválasztásánál ez mindig egy nagyon fontos szempont: széles közönségréteget tudj megszólítani és emellett legyenek e daraboknak mélységei, gondolatai. Mert igenis a néző vigyen magával gondolkodni valót az előadásról!
Az elmúlt tíz v során, hogy érzed, hogy tudtál ebbe a közös “beszeljük meg, beszéljünk róla” dialógusba bekapcsolódni?
Sikerült eredményesen bekapcsolódnunk. Igenis tudtunk olyan témákról beszélni, melyeket szeretünk a szőnyeg alá söpörni .Ilyen az Egyasszony vagy a Happy Ending – ezek mind nagyon fontos állomásai a produkciós irodánknak. Mertünk vagy merünk olyan közéleti dolgokról beszélni, melyek fontosak, és fontos, hogy szembenézzünk ezekkel. Ahhoz, hogy a magyar társadalom képes legyen meghaladni a mostani önmagát és tudjon válaszolni az elkövetkezendő évtizedek kihívásaira, ahhoz nélkülözhetetlen, hogy a saját múltunkkal, az eltitkolni vágyott problémáinkkal, a jelenünkkel és a múltunkkal képesek legyünk konfrontálódni. Mert az efféle konfrontálódás nélkül nincs, nem lehet továbblépés. Enélkül csak egy helyben topogás van.
