Amire nincsenek szavak
2018. 07. 24.

Amire nincsenek szavak

A terror mostanában visszatérő téma a hazai színpadokon. A Katona József Színház Ferdinand von Schirach darabját játssza ezzel a címmel. A Hatszín Teátrum pedig Dainel Kehlmann Szenteste című drámáját, amely szintén ezzel a témával foglalkozik. Bátor drámaíró gesztus nekimenni ennek a jelenségnek. Nagyon is jelen idejű, nagyon is köztünk van. Nehéz rálátni, miközben itt állunk ma is gyakorlatilag tehetetlenül ezzel a szörnyűséggel szemben. De elhallgatni sem szabad, beszélni kell róla. Sikítani, kiáltani!  

Carly Wijs egy megtörtént esetet, a 2004-ben bekövetkezett beszláni túszdrámát dolgozta fel. Az iskola tanévnyitóján csaptak le a terroristák, a három napos kegyetlen véres ütközet több száz áldozatot követelt, közöttük sok volt a gyerek. A Szentendrei Teátrumban bemutatott Mi és ők című darabban a szerző két gyerek, egy fiú és lány szemszögéből meséli el a történetet. Az alapötlet önmagában felkavaró. Vajon mit gondolhattak, mit érezhettek a megtámadott gyerekek ebben a helyzetben? 

A dráma ennek a szituációnak a feldolgozhatatlanságát, a sokkszerűségét, ugyanakkor az életben, a jövőben vetett hittel szembeni abszurditását bontja ki. 

Miközben az évnyitón a gyerekek az újrakezdésről, a boldogabb jövőről énekelnek, egy pillanat alatt ennek vége lesz, a csecsen terroristák noha a követeléseik szerint a szabadságért harcolnak épp ezt veszik el másoktól, sőt a legfontosabb dolgot az életüket. Egészen elképesztő azzal szembesülni, mit is érezhet ebből az egészből egy gyerek. Elsősorban azt, hogy mit nem szabad! Játszani, labdázni, a kezet letenni, pisilni, kakilni…. A Fiú (Vilmányi Benett) és a Lány (László Lili) az elején mindent aprólékosan elmesél. Hányan vannak az évnyitón, milyen a város. Teszik ezt sok számmal, amelyek előbb-utóbb elkezdenek dominálni, a sok szám beleég a tudatunkba. Fehér Balázs Benő rendezése remekül ívet ad a drámának. Az eszközök is találóak, szikszalag, grafiti, a bombákat összekötő drótokat fonalak hálója helyettesíti. Ezek között ugrál a két főszereplő. A nézők két oldalt ülnek. Szemben egy színpad, de a főjátéktér a Ferenczy Múzeum udvara (látvány: Fehér Balázs Benő). Közöttünk szaladgál a Fiú és a Lány. Mindketten már az elejétől kizökkent lelkiállapotban vannak. Érezzük a vihar, a szörnyűség előszelét. Aztán, amikor bekövetkezik, végig azt gondolhatjuk, hogy ez nem lehet igaz. Ez így nem fordulhat elő. A Fiú és Lány is megoldaná a helyzetet, egyikük felajánlaná a terroristáknak a malacperselybe gyűjtött öt rubeljét. Persze mi van, ha a terroristák nem is a pénzért csinálják. Igen, nekik politikai és más követeléseik vannak. De mi közük ehhez a gyerekeknek? Egyszer csak eszközökké, áldozatokká válnak egy olyan harcban, amelynek igazából nem is a szereplői. Ez a terrorizmus megmagyarázhatatlan, feldolgozhatatlan lényege. Az előadás végén egy katartikus monológgal megy a Lány a halálba. Lefényképezik, lefilmezik. Bekerül a világ hírfolyamába, hirtelen. Mindig az volt a vágya, hogy bekerüljön a tévébe. Teljesült, igaz a média is eszközként használta, akárcsak a terroristák. 

A Mi és ők katartikus módon mesél arról, amiről nem is lehet, mert nincsenek rá szavak, legfeljebb egy előadás erejéig.

Forrás: nepszava.hu