"A terrorizmusról beszélünk, ezen a konkrét eseményen keresztül" - interjú László Lilivel
2018. 08. 15.

"A terrorizmusról beszélünk, ezen a konkrét eseményen keresztül" - interjú László Lilivel

Idén diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetem Fullajtár Andrea és Zsámbéki Gábor vezette osztályában, de már évek óta stabil tagja Orlai Tibor laza szervezésű társulatának. A következő évadot Nyíregyházán kezdi, ahol Lady Macbethet fogja játszani, ám előtte még bemutatják a Jurányiban a "Mi és ők" című darabot, melyben ő a női főszereplő. László Lilivel beszélgettünk.

Ez már a sokadik munkád az Orlai Produkciónál, annak ellenére, hogy még csak most végeztél a Színműn. Hogy kerültetek kapcsolatba Tiborral?

A „Pesti barokk” volt az első munkám, amit Göttinger Pál rendezett, ahová Novák Eszter ajánlására hívtak el, aki zenés mesterségre tanított az egyetemen, és engem javasolt Éva szerepére. Tibor úgy érezte, hogy szívesen dolgozna velem, ezért aztán jött a „Fura”, amit Fehér Balázs Benő rendezett, aztán a „Vőlegény”, és a nemrég bemutatott „Nóra II”-ben is játszom. A „Mi és ők” a legújabb közös munkánk.

A „Mi és ők” egy borzasztó nehéz témát dolgoz fel, mesélnél erről?

Ami nagyon fontos, hogy ez az előadás egy konkrét eseményről szól, a 2004-es beszláni túszdrámáról, amikor 35 csecsen terrorista elfoglalt egy iskolát az évnyitó napján. Oroszországban ennek nagyobb hagyománya van, rengeteg szülő és testvér is részt vesz ezen a már-már ünnepi rendezvényen. A terroristák őket zárták be egy tornaterembe, néhányan voltak csak olyan szerencsések, hogy el tudtak menekülni. Három napig nagyon mostoha körülmények között tartották ott őket, nem volt mit enni, nem volt mit inni, az ablakokat sem lehetett kinyitni, meleg volt… tehát embertelen körülmények. Ezt dolgozza fel a darab, a terrorizmusról beszélünk, ezen a konkrét eseményen keresztül.  

Úgy tudom, hogy elég elnyújtott, több részletben zajló próbafolyamat van mögöttetek. Mi ennek az oka?

Igen, nagyon korán, már februárban elkezdtük próbálni, akkor volt 10 napunk, amikor belerázódtunk, aztán több rövidebb szakasz következett. Az egyeztethetőségünk miatt alakult így, Fehér Balázs Benő (a rendező – a szerk.) sokat forgat az „Egynyári kalandban”, én a „Nóra II”-re készültem, mindhárman nagyon elfoglaltak voltunk, ezért kellett szétszedni.

Ez így nehezebb? Vagy pont hogy jobban összeérik?

Az biztos, hogy mostanra már elég sokat ért. Júniusban volt egy munkabemutató a Jurányiban, utána pedig egy bemutató Szentendrén, de ténylegesen szeptemberben fog debütálni majd csak. Beszéltünk erről, hogy már annyi tapasztalaton túl vagyunk a nyári szabadtéri előadások után, hogy nagyon sokat gazdagodott. Ez ritka, hogy valamit így lehet játszani, hogy a hivatalos premier előtt már ennyi mindenen túl vagyunk vele, jót tesz neki.

A szabadtéri előadásokon mindig egészen más, mert nincs fix díszlete az darabnak, hanem inkább kellékek vannak, és ezért mindig kicsit ahhoz alakítjuk, ahová megyünk. Igyekszünk mindig az adott térhez kitalálni, hogy hogy lehetne oda a legjobban adaptálni.

Akkor folyamatos megoldást igényel.

Abszolút, és ezt élvezzük is nagyon, hogy van benne egy plusz kaland mindig. Odautazunk, megnézzük a helyszínt, átbeszéljük, hogy mi hogy lehetne jó. Kapolcson, a Művészetek Völgyében volt egy erkély, ahová hosszú és bonyolult volt feljutni, de találtunk egy olyan pontot az előadásban, ahol nagyon jó volt, hogy eltűntünk, és felszaladtunk oda, és egy bizonyos részt onnan mondtunk fentről, a nézők feje fölül. Ezek jó izgalmak nagyon.

Említetted az eszközöket, amik közül néhány nagyon látványossá teszi az előadást.

Van egy rész, amikor piros fonallal behálózzuk a teret. Ez egy nehéz jelenet, mert közben beszélünk is. Ez az, amit sose lehet kétszer ugyanúgy megcsinálni. Körülbelül 100 méteres a fonal, amit kifeszítünk, és mindenhova odakötözünk, a végén ebből lesz egy nagy háló. Nagyon bonyolult technikailag, ezt sokat próbáltuk külön is, ha jól sikerül, akkor valóban nagyon látványos. Erre a hálóra rakosgatjuk később a lufikat, amik a bombákat szimbolizálják. Attól, hogy ez annyira ad hoc, van egy plusz izgalom is bennünk és a nézőkben is, mert igyekszünk őket is bevonni közben, hogy ők is úgy érezzék, mintha ott lennének ebben a drótokkal hálózott tornateremben.

Akkor ezek szerint behúzzátok a nézőket is, érzitek őket előadás közben.

Azt hiszem, hogy a legtöbbször igen. Bár most az Ördögkatlanban, ahol legutóbb játszottuk, annyira nagy volt a tér, fizikailag is messzebb voltak tőlünk a nézők, így nem éreztük annyira őket, ez egy furcsa tapasztalás volt. Ennek a darabnak nagyon kell a zárt helyszín. A többi alkalommal nagyon jól lehetett tapintani, hogy jönnek velünk. Elég sokat beszélünk hozzájuk, az előadásnak nem az a formája, hogy ők ülnek a sötétben és néznek minket a színpadon, hanem látjuk egymást. Pástszerűen van kialakítva a nézőtér, mi pedig középen végig bejátsszuk a teret, amire ők rálátnak. Végig nekik mondjuk a szöveget, kommunikálunk velük, ezért látjuk is a reakcióikat, tehát könnyebben kialakul valamifajta kapcsolat.

Gyerekeket játszotok a darabban, nehezebb így? Mélyebbre kell nyúlni?

Bizonyos szempontból igen. Nagyon sokat segített nekünk a dokumentumfilm, a BBC „Children of Beslanja”, ahol tényleg ezek a gyerekek beszélnek, akik ott voltak. Azt tanulmányi jelleggel is megnéztük. Az fogta meg a szerzőt is, hogy a gyerekek mennyire más szemszögből nézik, mint egy felnőtt a történteket. Érdekes színészileg is figyelni a gyerekeket, ahogy beszélnek erről.

A koncepciónak is tulajdonképpen az a lényege, amit Benő képzelt el, hogy ez a két gyerek hogyan prezentálja, próbálja átadni a nézőknek, hogy mi történt velük ott. Ők találták ki minden részét ennek a prezentációnak, és ezt erősítik a benne lévő eszközök, hogy mivel és hogyan jelenítsék meg az átélteket.

Úgy érzem, hogy nagy összhang van köztetek Benettel és Benővel.

Nagyon könnyed volt a munka. Ismertük már egymást, van egy közös nyelvünk, így nem kellett az ismerkedős köröket lefutni, ettől kifejezetten jó volt a próbafolyamat. Benettel nagyon jól működünk együtt, és ez elsősorban nem a párkapcsolati viszony miatt van, hanem inkább az segít rá, hogy osztálytársak voltunk. Jól ismerjük egymást, tudjuk, értjük a másik munkamorálját, hogy hogyan lehet jól együtt dolgozni.

Milyen érzetek vannak benned, amikor játsszátok? Belülről is annyira felkavaró, mint amennyire a nézőknek is az lehet?

Érdekes volt, hogy amikor elkezdtünk dolgozni a darabbal és beszélgettünk erről sokat, akkor ültem egy színházi előadáson és elkalandoztam. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha most tényleg berúgnák ezeket a nézőtéri ajtókat és itt állnának körülöttünk a terroristák. Nekem az a legérdekesebb, amikor játsszuk az előadást, és nézek egy emberre, aki a nézők soraiban ül, akit nem ismerek, neki mondom, hogy milyen az, amikor kiszáradsz. Elmesélem, hogy eltűnik a nyál a szádból, émelyegni kezdesz, utána görcsölsz… nézek egy emberre, akit nem ismerek, és mondom neki ezeket a borzalmakat, hogy mi történne a testével egy ilyen helyzetben… és hirtelen arra gondolok, hogy mennyi idő kellene ahhoz, hogy áttörjön az ismeretlenség gátja, hogy mikortól nem lennénk már idegenek. Sokszor villan ez be nekem. Van egy viszony közöttünk, ők a nézők, mi vagyunk az előadók, de ha megtörténne ez a tragédia, akkor azonnal leomlanának a falak, amik közöttünk vannak, és mindenki segíteni próbálna a másiknak, nem számítana, hogy ki hogy van felöltözve, milyen anyagi helyzetben van, milyen társadalmi különbségek vannak. Nekem ebben ez az érdekes, hogy az emberek a bajban, a pánikban hogyan viselkednének.

A következő évadban miben láthatunk még?

Nyíregyházán kezdek, Horváth Illés rendezi majd a „Macbethet”, én leszek Lady Macbeth, ezt nagyon várom. Aztán ugyanitt lesz a „Balfácánt vacsorára”. Utána feljövök Pestre, játszom az Orlai Produkció tavaszi bemutatójában, ami a „Vénusz” című film alapján készül. Egy idősebb férfi és egy fiatal lány furcsa összekapcsolódásáról szól, többek között Bálint András, Gyabronka József és Takács Kati lesznek a partnereim. Aztán majd egy nyári bemutató következik, ami szintén Tibornál lesz.

Akkor sűrű a naptárad.

Abszolút, de szeretem ezt, örülök a nyári munkáknak is. Fiatalon kell ezt csinálni, nyaralni ráérünk még (nevet).

Forrás: deszkavizio.blog.hu